Már óvodás koromban feltették nekem a kérdést: Mi leszel, ha nagy leszel? Akkor még felelősség nélkül kifejezetten élveztem, ha erről beszélhettem. Mindig megvolt az éppen aktuális szakma, amivel szimpatizáltam. Sokáig fodrász szerettem volna lenni, ahogy a lányok többsége, aztán királynő – ahogy a lányok többsége – aztán boltos…

A kérdés egyre jobban nyomasztott felső tagozatban, mikor már éreztem, hogy nem mindegy, mi mellett döntök, hiszen az egész életem múlhat ezen.

Amikor aztán a pedagógus pályát választottam, egy rövid ideig úgy éreztem, révbe értem: csodás éveket töltöttem a gyerekek között, rengeteget tanultam tőlük. Aztán úgy éreztem, valami már nem az igazi. Nem mentem olyan lelkesedéssel dolgozni, mint azelőtt, rutinná váltak a feladatok. Pedagógusként már nem voltam motivált, annak ellenére, hogy a gyermekek a mai napig nagyon fontosak nekem.

Újabb kihívást állított elém a sors, és egészségügyi állapotom miatt tornáznom kellett. Igen, kellett, mert felelősséggel tartoztam már nemcsak magam, hanem kis családom iránt is. Soha nem tornáztam… A legnagyobb motiváció az volt számomra, hogy van egy gyermekem, hogy szeretnék még vele futni, sőt szeretném, ha lenne testvére is. Elkezdtem tornázni rendszeresen, aztán egyre többet, míg az életem része lett a testmozgás.

Vajon, hogy működik a testem igazán? Mit miért csinálok? Melyik izom mozgatja a karomat, lábamat? Hogyan kapcsolódnak egymáshoz?… Csak úgy záporoztak a kérdések egymás után, míg nem azon kaptam magam, hogy az iskolapadban ülök, s anatómiát tanulok. Át kell adnom másoknak is! Nem vagyok egyedül a problémámmal, segíthetnék a hozzám hasonlóknak, akik önmagukkal versenyeznek!

Ismét új motivációt találtam, ami további tanulásra, a sporttal kapcsolatos ismereteim bővítésére sarkalt. Edzőként több éven keresztül segítettem mások testi fejlődését, rehabilitációját egyénileg és csoportosan is.

Édes öröm az életemben, megszületett második kislányom. A gyerekekkel való foglalkozás mellett nem tudtam teljes figyelemmel az edzői munkámra koncentrálni. A mozgás ugyanakkor az életem része maradt, s magját gyermekeimbe is sikerült elültetni.

A következő újrakezdésnél aggódni kezdtem: valami baj van velem? Nem az a normális, hogy egy 30-as éveiben lévő családanya csak úgy ugrál a hivatások között. Most már választanom kell! Ebben a korban már mindenkinek megvan a munkája, amiből majd nyugdíjba megy. Milyen példát mutatok így a gyermekeimnek? Mit szólnak mások, hogy nem találom felnőtt létemre a helyem? Komolytalan vagyok? Nem vagyok kitartó? Mitől félek? Saját magamtól, az elköteleződéstől?

A kérdések párhuzamosan cikáztak a fejemben, mialatt kitanultam a belsőépítészetet, ami kitűnő lehetőség volt gyermekeim mellett kreativitásom kibontakoztatására, emberi kapcsolataim bővítésére, megrendelőim életterén keresztül motivációik, prioritásaik, gondolkodásmódjuk megismerésére.

Aztán az élet úgy hozta, hogy lehetőséget kaptam a média területén kipróbálni magam. Az ott eltöltött pár évben a kommunikációm fejlesztésére helyeződött a hangsúly.

És újból jöttek a kérdések: Segítség! Várakat építek és nem fejezem be? Mi a célom? Miért nem vagyok magammal elégedett? Ki vagyok én? Ez mind én vagyok, vagy egyik sem igazán?

Sok idő eltelt, mire rájöttem, hogy nem várakat építettem, hanem bástyákat a vár köré. Volt, amikor azt hittem, csak megy az időm, nem haladok. De most már tudom, hogy az életem több területének egyesítése mindig valami újat hozott. Mindig újrakezdtem, de sosem indultam a nulláról. Amit az egyik területen megtanultam, kamatoztattam a másikon. Kellett tanulnom pedagógiát, pszichológiát, anatómiát, hogy eljussak az EMBERHEZ. Hogy tudjam őt motiválni, hogy elhitessem vele, hogy mindenkiben van potenciál, hogy a harmónia a test, a lélek és a szellem egységében rejlik.

Te el tudod képzelni, hogy képes vagy bármikor újrakezdeni, hogy nem félsz kipróbálni új dolgokat, bátran kilépsz a komfortzónádból, és tudsz alkalmazkodni bármilyen helyzetben? Ha igen, akkor lehet, hogy te is multipotenciális vagy? A coaching folyamat arról is szól, hogy segítsen megtalálni magadban a benned rejlő lehetőségeket, a képességeket, amelyeket már kamatoztattál, és elfelejtetted, vagy talán még fel sem fedeztél. Hogy rávezessen, nem feltétlenül probléma, ha vezetőként nem korlátok között mozogsz, hanem tudsz a kereteken kívül is gondolkodni.