Az érzelmeknek hatalmas erejük van. Akkor is megérintenek, ha elfojtjuk őket, tiltakozunk ellenük, de akkor is, ha beleengedjük magunkat, mint a tengerbe, a habok közé.

 

Az üzlet tulajdonosának okosórája csipogott, Ő elfehéredett ujjakkal markolta a fotel karfáját a külső ingereket figyelmen kívül hagyva. Mélyre ment…én pedig mentem vele.

–         Azt tudod, ha nem itt ülök, akkor ebben a helyzetben már rég felálltam volna. Ez most piszok nehéz….

Felmerült bennem, hogy túl direkt volt a visszatükrözés, amit a mondatai alapján fogalmaztam meg. Mire kitettem volna az asztalra a kérdésemet, meg is jött a válasz a kialakult helyzetre:

–         (sóhaj) Ennyire még sohasem jött fel a szüleimmel való kapcsolat nehézsége! … az érzelmek… nehéz… Ezt hogyan csináltad?

–         Nem én csináltam – feleltem. Te engedted, hogy feljöjjenek.

–         Lehet, hogy ez a kulcsa a problémámnak…?   Most ne menjünk tovább! Időre van szükségem.

 

Nem mentünk… de nincs vége.

Mindenki hoz magával egy csomagot, ami az élethelyzetünktől függően nehezebbnek vagy egy kicsit könnyebbnek tűnik. Vannak helyzetek, amikor ez a csomag biztonságot ad, mert találunk benne olyan viselkedésmintát, amit az adott helyzetben csak előveszünk és alkalmazunk, olyan érzelmet, amit már ismerünk, és mindenféle nehézség nélkül kezelünk. Ezért a biztonságért gyakran hajlamosak vagyunk ezt a már gyerekkorban felvett – szüleink, tanáraink, akkor számunkra meghatározó személyek által megtömött – terhet cipelni, még rápakolni, és egyre lejjebb nyomni vele a már meglévő élményeket.

Aztán mikor belekerülünk olyan helyzetbe, amiről azt gondoljuk, hogy tudjuk kezelni, de valójában megroppanunk, akkor a végeredmény az érzelmi konfrontáció, ahogy a fent említett esetben is történt. Menekülünk, megyünk tovább, nem állunk meg, hogy megfigyeljük, megvizsgáljuk, mert nem jó, mert fájdalmas, mert nehéz. Aztán újra és újra térdre kényszerít bennünket, akadályoz az érvényesülésben, a munkánkban, a kommunikációinkban, a kapcsolatainkban, néha úgy viselkedünk miatta, hogy később megbánjuk.

Minél gyakrabban éljük meg, és nem teszünk semmit, egy idő után már nem hiszünk abban, hogy jobb lehet.

Dönthetünk úgy, hogy hagyjuk ezt a dinamikát, ami gátolja a fejlődésünket, de bele is állhatunk a helyzetbe: érzelmeink felismerésébe, tudatos megtapasztalásukba, amelynek segítségével megtanulhatjuk kezelni, alkalmazni, sőt a kellemeseket tudatosan előállítani. Egyszóval az érzelmi intelligenciánkat fejleszteni. Bármit választunk, az első lépés mindig nagyon nehéz, amit megelőz egy mozdulatlanság, egy tehetetlenség. Szükséges megélni a helyzetet, hogy eldöntsük melyik irányba lépünk. Ebben a mozdulatlanságban fejlődik ki az első lépés.

Newton I. törvénye, a tehetetlenség törvénye jut eszembe, ami azt tartja, hogy a testek mozgásban tartásához szükség van egy külső erőhatásra. Szükség van valamire vagy valakire, aki visszatükröz, segít kibillenteni, elmozdítani a helyzetből, ha a másik fél részéről a szándék megvan. A coaching során megkapod azt a tartó erőt, ami segít neked, hogy kimozdulj, hogy elindulj, hogy megtedd azt AZ ELSŐ LÉPÉST.

Egy pillanatra állj meg, és tedd fel magadnak a következő egyszerűnek tűnő kérdéseket:

  •    Te felismered a helyzeted?
  •    Tudod, hogy hova vezet, ha nem állsz bele?
  •    Mit nyersz vele, ha beleállsz?
  •    Van elég hited önmagadban?
  •    Mi az, ami hajt előre?
  •    Mi az, ami gátol?
  •    Te felálltál volna egy számodra nehéz helyzetben, vagy maradsz és a coaching biztonságában megvizsgálod az érzelmeidet?

Ha van olyan számodra nehéz eset, amit megosztanál velem, kérlek, légy bátor és tedd meg!

Fehér Zsuzsa