A coaching egy kölcsönhatás. A kölcsönhatások legfőbb jellemzője pedig, hogy kölcsönösek. Nemcsak az egyik hat a másikra, hanem a másik is az elsőre. Így történt ez velem is….

 

Együtt jártunk főiskolára, és a sors úgy hozta, hogy ismét találkoztunk. Miután jól kibeszéltük a családi dolgokat, a gyerekeket, a továbbtanulás témakörét, rátértünk a munkára. Szereti munkáját, de belefáradt abba, hogy szakmai vezetőként mindenáron megváltoztassa a közösség szemléletmódját. Belefáradt abba, hogy olyan embereket motiváljon, akik küzdenek a változás ellen, akik nem akarják elhagyni az állandóság nyújtotta biztonságot, akik a kirakatot frissen tartják, de a belső tartalmat konzerválták. Akik nem értik a szemük előtt virágzó példákat, akik nem hallják meg a szavakat, amelyek segítenének abban, hogy hatékonyabbak legyenek, és minőségben csinálják, amit csinálnak.

Értettem, amit mond. Éreztem a tehetetlenség érzését, amit kifejezett szavaival, testtartásával, tekintetével. Láttam a falat, ami nem engedte, hogy tovább lépjen. Éreztem a vágyát, ami azt kiáltja: „Gyere mutasd meg mi van még benned!”.

Mindez előhozta az én régebben megélt érzéseimet is…

Az ügyfél által hozott problémák gyakran bennünk coachokban is előhoznak érzéseket. Nekem azt tudnom kell, hogy kinek az élménye, az enyém, vagy a kliensé? Ha tudatában vagyok, még teljesebben élhetem meg az ügyfél élményét, még jobban érzem, amit érez, és ki akar fejezni gondolatai szavakba formálásával.Annak ellenére, hogy már ismerem ezeket az érzéseket, még mindig megkérdőjelezem viszonyulásomat a megszokott nézőpontjaimhoz, kliséimhez. Az önmegfigyelés során más és más aspektusból vizsgálom szakmai személyiségemet is.

A figyelem már önmagában is elindítja a változást. A célom, hogy segítsek az ügyfélnek megmutatni, hogy ki is ő valójában.

De mondok egy olyan példát is, ahol az önismereti csoport egyik tagja által felvázolt jövőkép őrületes hatást váltott ki egy másik tagnál. Egy vidám, jellemzően családcentrikus jövőképet vázolt fel magának az egyik tag, s arra lettünk figyelmesek, hogy egy másik először csak sír, aztán hangosan zokog. Kiengedte az érzelmeit, beleállt, és hagyta feltörni a gyermekkorát. Ő is pont olyan családra, figyelemre és elfogadásra vágyott, mint amiről akkor hallott. Ebben a helyzetben a tréneri kalapomat lecseréltem a coach sapkámra, és megtámasztottam az elkeseredett tagot. Beleállt a helyzetbe, ha nem is tudatosan, de az elfojtott szeretet, és a figyelem hiánya reflektált a hallottakra. Most nem írom le azt a közel egy órát, ami ott akkor lezajlott, de rajtam kívül, a csoport tagjai is hatalmas tartóerőt biztosítottak társuknak.

Félelem, düh, szégyen, szorongás VS. Szeretet, Elfogadás, bizalom, türelem. Erő – ellenerő.

Bárhogy szeretném kihagyni a fizikát, adja magát: két test kölcsönhatásakor mindkét test erővel hat a másikra, ezek az erők egyenlő nagyságúak és ellentétes irányúak. Newton III. Törvénye… :)

 

  • Felismered saját érzelmeidet, reakcióidat, megnyilvánulásaidat?
  • Tudatosan kezeled mások érzelmeit, megnyilvánulásait?
  • Értő figyelemmel hallgatod a másikat, vagy az érzelmeid befolyásolnak?
  • Megfelelő önismerettel stabil vagy azokban a helyzetekben, amelyek rád is hatnak?
  • Mennyire viszik el figyelmed fókuszát az érzelmeid?
  • Észreveszed, ha a saját érzéseid által generált magatartással válaszolsz a másik problémájára?
  • Mennyire érzed szükségesnek az érzelmi intelligenciád fejlesztését?

Ha úgy érzed kell egy kis segítség a válaszok megtalálásához, kérlek, légy bátor és írj nekem!