Kiadom magam a másiknak.

Ez a helyzet.  

Néha jó élmény, néha rossz.

Régen sokáig rágódtam egy-egy szituáción, amikor rosszul sült el a dolog. Meséltem a gyermekeimről – azt hallottam vissza, hogy felelőtlen anya vagyok. Elmondtam az ötletemet, mert boldog voltam, hogy eszembe jutott az a megoldás, ami szükséges a helyzet megoldásához – más megcsinálta.  Megmutattam magam őszintén. Mondhatom, tartottam az arcom a pofonért. Biztosan tudod, milyen…. 

És persze olyan is volt, amikor egy rendezvény megszervezéséhez szponzorokra volt szükségem, és csak kettőt ismertem. Elmondtam, hogy gondban vagyok, mert azon a Fesztiválon kétszáz gyermek várja a „valamit”. Az A kettő elindított egy lavinát, és mind a kétszáz gyermeknek lett ajándék.

Egy-egy rossz élmény után a sértett énem megfogadta, hogy soha többé nem beszélek magamról, a gondolataimról a másiknak, mert úgy is visszaélnek vele.  De a valós ÉN azt mondta: ha én nem vagyok őszinte, hogy várom, hogy a másik őszinte legyen velem?

Nem a sértett énem által javasolt utat követtem, és ma sem azt követem.

Exponálom magam a környezetemnek. Tartom az arcomat, akkor is, ha jön a pofon, és begyűjtöm a tapasztalatokat magamról, a másik emberről, a helyzetről, a kapcsolatok alakulásáról, az emberek közötti kapcsolódást befolyásoló tényezőkről.

Tudom, ha nagyon vigyázok magamra, ha félek a megtapasztalásoktól, akkor soha nem derül ki, hogy ki az, aki segíteni tud nekem, ha szükséges. Ahogy Feldmár András írja Credo könyvében: Csak úgy lehet rájönni élményszerűen erre, ha őszintén kiteszem magam. A gyógyító pillanat az, amikor én sebezhetővé teszem magam, amikor védtelen vagyok, és a másik nem bánt. Ezt nem elég elgondolni, csak átélni lehet.”

Csodás élmény! Talán ennek a tudatosítása során fogalmazódott meg a filozófiám is: Soha nem veszíthetek! Vagy nyerek, vagy tanulok!

Őszintén megmutatni magam, kimondani, amit gondolok, vagy hiszek, nem tartom a gyengeség jelének. Nem azért teszem, mert ez szentírás, mert követni kell, mert igazam van, mert nálam, vagy egy másik embernél működött akkor nálad is fog, hanem azért, hogy inspiráljalak a saját megoldásod keresésére!

A coaching az egy biztonságos terep, hogy kitedd magad, hogy megmutasd a sebezhető pontjaidat, tudatosítsd és megtaláld a módot, hogy az általad vélt gyengeség erősségeddé váljon. A coaching során a másik nem bánt, hanem elfogad, és támogat, még ha védtelennek érzed is magad.

Amikor egy kliens azt mondja nekem: „Én még nem beszéltem senkinek ennyit magamról!”, „Jézusom, ezt még senkinek nem mondtam el!”, „Milyen fura, hogy én ezt kimondtam!” –  boldog vagyok.

Te, milyen vagy?