Folytatjuk az önismeret felé vezető utazásunkat, amelynek az első “feladata” az volt, hogy írjátok le az életeteket egy film felidézésével. Elgondolkodtató címeket fogalmaztatok meg…. Az egyik, ami megszólított:  “Nincs kiút!”

A cím végére, a felkiáltó jel helyett kérdőjelet tennék! Ha mindkettőt elolvasod, mennyire érzed meg a különbséget? – Nincs kiút! vagy Nincs kiút?

Az első fotó pár nappal ezelőtt készült, ami eszembe juttatta a következő képet, amit pedig közel egy éve fotóztam. A hatás ugyan az… a kilátástalanság. A kérdés, hogy mi van az út végén? Mi vár rám a túloldalon? Elinduljak, vagy jobb itt az inkább ismert, mint biztonságos terepen? Mi van, ha itt maradok? Van esélyem, ha rálépek erre az útra, aminek nem látom a végét? Kell látnom a végét, vagy elég, ha mindig a következő lépést látom? Vagy esetleg várjak, míg valaki visszajön és elmeséli mi van ott? Lesz, majd, aki visszajön? Mi van, ha csak állok, várok és nem jön senki?

Innét mindegyik a ködbe, a kétségekbe, a bizonytalanságba vezet….

Emlékszem, az első gyermekem születése után, bekerültem a kórházba gerincproblémáim miatt. Messze az otthontól, három hét kezelés, terápia után azt mondták az orvosok, hogy ha így romlik az állapotom, pár év múlva esedékes lehet a kerekesszék…. Teljes kétségbeesés és elkeseredettség. Zokogtam. Nem láttam színeket, csak a szürkeséget, haragudtam a világra, az orvosokra, a testemre, a sorsra, ami kegyetlen hozzám, sajnáltam magam őrülten. Biztosan tudod milyen!? Aztán mikor megláttam a kislányom, aki még nem tudott járni mikor befeküdtem, akkor pedig saját lábán tipegett felém, hirtelen belém hasított a gondolat, hogy nem láttam a gyermekem legelső lépéseit! Ha így folytatom, nem fogok vele fogócskázni, bújócskázni sem. Nem kísérhetem el korizni, és nem taníthatom meg síelni, és…és…és….

ÉS AKKOR, OTT határoztam el, hogy elindulok! Elindulok egy ismeretlen úton, de akkor is én fogom megtanítani a lányomat és a következő gyermekemet lépcsőzni, korizni, síelni…

Gyógytornával kezdtem, 27 éves voltam, és bekerültem egy olyan csoportba, ahol az átlagéletkor 60 volt. Kínosan éreztem magam. Úr Isten! Fiatal anyukaként ott tartok, ahol a nagypapák, nagymamák? Mi lesz később? Biztosan ezt akarom?

A tempó, a terhelés nem elégített ki, a céljaim a gyermekeimmel arra motiváltak, hogy tovább lépjek, és sokkal intenzívebben álljak a dolgaimhoz. Ez már a második lépés volt az elhatározás után, és még mindig nem tudtam mi vár rám. Csak az irányt tudtam: mozogni életem végéig. Jött a callanetics, a Pilates, aztán szerettem volna megérteni pontosan a dolgokat, így hozzá láttam az anatómiához, oktatói, edzői képzésekhez. Tudni akartam, hogyan tudom magamból és másokból kihozni a maximumot. Az utam végét még mindig nem láttam!  De éreztem, hogy egyre stabilabb vagyok. Már több erőm volt, mint azelőtt! Már mosolyogtam, már örülni is tudtam! ☺

A következő lépés az volt amikor már a megelőzésen gondolkodtam. Hogy mennyire fontos időben elkezdeni VALAMIT, és nem megvárni, amikor már megfordíthatatlan a folyamat! Megtanultam a gerinc és testtartást javító prevenciós tornát, hogy a saját gyermekeimnél, valamint edzőként a kezem alá került gyerekeknél megalapozzam a mozgás fontosságát, és segítsem őket abban, hogy elkerüljék, amit én nem. S minden tudásomat beleöntöttem egy saját edzőterembe. Itt volt az út vége!

Visszanézve, nehéz 10 év volt, de a kitartásom rengeteg helyzetben segített. A végére kitisztult minden! ☺ Tisztán látom az utat, amin végigjöttem, a hátizsákomban a tapasztalatok, amelyek most is segítik az életem.  Sokszor elestem, de aztán mindig könnyebben álltam fel. Megerősödtem, „nőtt a tömegem”, egyre többet elbírtam. Vigyázok erre az erőre, amire szert tettem, mert jó hasznát veszem, amikor a következő útra akarok lépni, ahol nem látom a színeket, csak a szürke ködöt és a következő lépést.

Fontos, hogy indulj el!  Néha szükséges lassítani, vagy egy-egy pillanatra megállni, hogy tudatosítsuk, mi is történt, hogy érzem magam, mi van körülöttem, és a tényt, hogy haladok. Ez erőt ad a folytatáshoz!

És végezetül egy másik általatok megfogalmazott filmcím: Minden jó, ha a vége jó…

 

Egy megjegyzés a címek mellé:

“Nincs kiút!” címet egy 42 éves, gyermekeit egyedül nevelő anya fogalmazta meg, a Minden jó, ha a vége jó! címet pedig egy 18 éves fiú. És most belemehetnénk abba, hogy kinek milyen a beállítódása, miként hatnak a körülmények, mennyire befolyásol a környezet…. Ez is gondolatokat ébreszt bennem. :-) Benned?

Ha az előző blogban feltett kérdésemre, hogy „Mitől vagy egyedi?” válaszoltál, akkor most egy kicsit könnyebb lesz összeszedni az erősségeidet.

Melyek azok a képességeid, tulajdonságaid, erősségeid, amelyek segítenek, hogy megold a problémáidat, végig menj egy nehéz, ködös úton?

+ Bónusz

Milyen sikerekre tudsz visszatekinteni? Írd le azokat!