Advent a lecsendesedés időszaka, persze ennek teljesen ellent mondanak a hétköznapok, a rohanás, az év végi hajrá. De mindenesetre igyekszem én is a lehetőségekhez mérten egy kicsit befelé figyelni. Megfelelő inspiráció volt az írásra az a néhány komment, ami elgondolkodtatott, milyen jó is lehetne a világ, ha feltétel nélkül elfogadnánk egymást, ha véleményünket megfelelően megformálnánk és nem ítélkeznénk…. Ennek hatására a befele figyelés első lépése az volt számomra, hogy megvizsgáltam, mennyire ítélkezem és mennyire nyilvánítok véleményt. Merthogy a kettő nem ugyan az. Nézzük, mi a különbség.

Amikor véleményt mondunk, észrevesszük a másik oldal igazságát is. A sajátunkat és a társunkét is. Az ő helyzetébe belehelyezkedve igyekszünk megérteni álláspontját, mert neki is lehet igaza. Nem?

De sajnos sok esetben hajlamosak vagyunk megítélni másokat olyan dolgok miatt, ami a saját értékrendünkkel nem egyezik, kínos, ismeretlen vagy nem realizálható számunkra. Az ilyen helyzetek szembesíthetnek bennünket tudatlanságunkkal, elnyomott vágyainkkal, számunkra sem szerethető tulajdonságainkkal. Ez aztán felborzolja érzelmeinket, valamiféle feszültséget generál bennünk, amit ösztönösen igyekszünk csökkenteni.  Az ítélkezés tökéletesen enyhíti ezt a feszültséget, mert amíg másokkal foglalkozunk, rajtuk köszörüljük a nyelvünket, addig sem kell a saját problémáinkkal, frusztrációinkkal szembenézni. Ismerjük a gerenda és a szálka esetét: „Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” (Mt. 7,3)

De az ítélkezés valójában egy tükör, ami megmutatja valódi önmagunkat. Ebből kiindulva mondjuk ki a gondolatainkat úgy, hogy a másik oldalt figyelembe sem vesszük.

Az emberek abban hisznek, amiben akarnak. Azt vallják, amit vallani kell ahhoz, hogy a régen bevált, kialakított álláspontjukat képviselni tudják, mert így érzik magukat biztonságban. Érthető, hogy az ilyen gondolatok között nehezen jut tér másnak, az új elveknek, elképzeléseknek. Ha így maradnának gondolataink, akkor valószínűleg, még most is kovakővel pattintanánk szikrát, vagy petróleumlámpával világítanánk.

A kérdés, hogy akarjuk-e így folytatni?

Hajlandóak vagyunk-e megvizsgálni a dolgokat, amelyek megkérdőjelezik azt, amiben hiszünk? Hajlandóak vagyunk-e utánanézni, tájékozódni, információkat gyűjteni arról, ami rávilágít, hogy mégsem értjük pontosan azt a dolgot? Adunk-e lehetőséget mindezeknek, még akkor is, ha nem illeszkedik abba a történetbe, amit megírtunk magunknak egy életre?

Biztos, hogy el kell ítélni azt az embert, akinek piros a haja, aki nem eszik húst….. , aki nem magyar nevet ad gyermekének (honlapjának), annak ellenére, hogy magyarnak vallja magát?

Azt gondolom, ha haladni és fejlődni szeretnénk, ezt nem engedhetjük meg magunknak.

 

Ha nyitottak vagyunk a lehetőségekre, ha magunkat is megkérdőjelezzük egy-egy helyzetben, akkor biztosan nem gátoljuk fejlődésünket, és mindenképp kitágíthatjuk kultúránk értelmezését. Így más módon szemléljük magunkat, átértékelhetjük a megrögzött elveinket, narratíváinkat. És ezt adhatjuk tovább gyermekeinknek, akik majd tovább bővítik, fejlesztik és alakítják. s

Ez nem azt jelenti, hogy van a rossz út, amit el kell hagyni, vagy van a jó út, amin haladni kell. Ez azt jelenti, hogy nyitottnak kell lennünk a változásra, fejlődésre, amivel aztán építkezhetünk a meglévő alapokra.

De abban biztos vagyok, hogy nem az a módja, hogy meggyőzd a társadat a te utadról, hogy helyteleníted, rossznak ítéled meg az ő választását, és úgy tartod életben a te értékrendedet, hogy a másikét bírálod. A hegy tetejére több úton is fel lehet jutni. Kinek ez, kinek az az út a kedvezőbb. Ha fejlődni akarsz, és haladni, jobbá tenni a világot, hallgasd meg mások szempontjait is, lehet, hogy találsz számodra értékeset és használhatót. Vedd fontolóra, amit gondolsz, mert nem biztos, hogy az a teljes igazság, és talán többet kellene tudnod a témáról….

Hidd el, ha figyelsz másokra, az nem elválaszt emberektől, hanem kapcsolatokat alakít.

Neked is lehet véleményed és nem kell elfogadni másokét, elég, ha azt mondod: „elfogadom, hogy így érzed”. Az érzések NEM nézetek!!! Ezzel azt üzened, hogy tiszteletben tartod embertársadat, a tudását, a tapasztalatait, és az életét, amiért valószínűleg ő is küzd. Hidd el nekem hatalmas kapukat nyit meg ez az egyetlen mondat, ami a tisztelettel párosul.

 

Az ítélkezés teljesen ellentétes a feltétel nélküli elfogadással, a feltétel nélküli szeretettel. A feltétel nélküli elfogadás nem más, mint hogy elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen. Elfogadjuk, a másik nézőpontját, hogy másban hisz, és a másik utat választja.

És ha mindenképpen ítélkezni akarsz, ne feledd:

„Amilyen ítélettel ítéltek, olyan ítélettel ítélnek majd titeket is. Amilyen mértékkel mértek másoknak, olyan mértékkel mérnek majd nektek is.” (Mt. 7,2)