Fehér Zsuzsa Coach | fzs@colourcoaching.hu | Hírlevél
Felsővezető, gazdasági projektigazgató. Kiváló a szakmájában, tökéletes férj és apa. Kifogástalan a megjelenése és erre törekszik a munkájában is. Mint egy Superman, mindenre képes. Ezt látva a legtöbben azt gondolják: ez az ember minden nap sikert elnyerve, elégedetten, boldogan hajtja nyugovóra a fejét és lendületét nem vesztve, másnap újra megéli mindezt. A legutolsó, ami az eszükbe jut, az, hogy állandó megfelelési kényszer, elégedetlenség, félelem okozta belső feszültség jellemzi a mindennapjait. Ügyfelemnél pedig ez a helyzet.
Ami pedig ennél is érdekesebb, hogy nem ezzel a problémával fordult hozzám. De ahogy ügyfeleimmel mindig, úgy ezúttal is mélyebbre ástunk a felszínnél, s kiderült, hogy a prezentációit nehezítő blokk mögött mennyi minden húzódik.
A blokk
Ügyfelem megelégelte, hogy beszámolókkor, prezentáláskor lámpaláza eluralkodik rajta. Hangja remegővé válik, nyála leszalad és már a mondanivalója tartalmában is elbizonytalanodik. Ezt a hallgatóság észreveszi, „szégyene” egyre csak nő.
Már az első beszélgetéskor kiderül, hogy retorikája tökéletes, szóhasználata változatos, jó a prezentáció felépítése, több diplomája, s azzal együtt minden tudása meg van ahhoz, hogy előadásait a legmagasabb színvonalon tartsa meg, s nem is lámpalázas típus. Világossá válik, hogy a kiváltó ok „valaki”, aki ott ül a prezentáció alatt, aki észreveszi és szóvá is teszi minden hibáját, aki „a víz alá akarja nyomni”. Ennek a hátterében rivalizálás, régi nézeteltérés áll. Nem az idézi elő a blokkot a vezetőben, hogy prezentálnia kell, hanem aki előtt.
A vezető igyekszik uralkodni feszültségén, csak a szövegre figyel és robot üzemmódban végigcsinálja a prezentációt, de a végén – még ha el is érte célját – sem jön számára az elégedettségérzés és a megnyugvás. Ha tehetné, újrakezdené, hogy javítsa hibáit. A ki nem fejezett, rejtett, merev elvárások önmagával szemben, valamint az attól való félelem, hogy mások számára kiderül tökéletlensége, nem hagyják nyugodni.
Maximalizmus, avagy megfelelési kényszer?
Bármit ki/elbírva akar a legjobb lenni. Külső szemlélő szemüvegén át nézve ez a maximalizmus, annak azonban, aki ezt éli, a világ legtermészetesebb dolga. Számára ez a teljesítmény a „minimum”, ez az, amit elvár magától. Ez az alapműködés elviszi őt a vezetői székig, és mindig magasabb teljesítmény elérésére ösztönözi, mégsem tudja megélni a siker okozta örömöt. De tartja benne a lendületet, hogy halad, az illúzió, hogy így lesz elismert. „Már csak ezt és ezt megcsinálom, aztán jön a szabadság!” – gondolja és mondja családjának. Aztán a szabadság alatt is előveszi a laptopot, mert a békesség illúziójának eléréséhez ott kell lennie minden meetingen. Fenntart egyfajta önhajszoló életet, állandó készenlétet és nem tudja megengedni magának a pihenést, önelfogadást.
Több ez, mint maximalizmus.
Vajon mi áll az önhajszolás hátterében? Ügyfelem esetében az elismerés, elfogadás, pozitív visszaigazolás iránti vágy.
Jó teljesítményért jár az elfogadás
Honnét indulhat ez? Mint sok minden, ennek oka is a gyerekkorban keresendő. A szülőktől kapott feltételes szeretet, a valós kapcsolódás és az érzelmi biztonság hiánya azt üzeni a gyermek számára, hogy nem vagy elég jó. Az elfogadás mértéke attól függ, hogy a gyermek mennyire felel meg a szülők által felállított mércének. Az a gyermek pedig, aki nem éli meg a feltétel nélküli elfogadást, az ezzel járó fájdalmat úgy bírja ki, hogy egy illuzórikus világot teremt magának, amelyben ha jól teljesít, akkor szeretni fogják.
Ez a gyermek felnőtt korában is koldulja az elismerést, az elfogadást. Képes egyéb igényeit is feláldozni (pl.: családi élet, szabadság), mert a legjobbnak kell lennie. Nem engedheti meg magának a középszerű eredményt, frusztrált, ha önmaga elé állított magas elvárásoknak nem tud megfelelni. Ahogy őt nem fogadták el a szülei olyannak, amilyen, ő sem fogadja el magát.
Coaching az önelfogadásért
Ügyfelemet mostanra már nemcsak a múlt terhei, sérülései akadályozzák meg abban, hogy előbbre lépjen, de a maximalizmussal elért eredményei (pénz, hatalom, hírnév, státusz) is benne tartják a múltban. Ezzel magyarázható az, hogy miután felismerte, hogy kiégett és otthagyta magas pozícióját, megtapasztalva a szabadság bizonytalanságát, lehetőségeit, visszaült a szigorú rendszer elvárásokkal párnázott, elismeréssel kecsegtető székébe – gyakorlatilag a múlt fogságába.
Ezt felismerve ügyfelemmel nem a lámpaláz leküzdéséért dolgozunk, hanem azért, hogy eljusson arra a szintre, hogy magára ne áldozatként tekintsen, akinek még mindig bizonyítani kell! El kell hinnie, hogy ő már bizonyított, letett már eleget az asztalra! Ezután tud majd teljes nyitottsággal és kíváncsisággal fordulni önmaga és a világ felé.
Elég jónak lenni!
Az eredmények csak addig lehetnek fontosak, amíg megerősítenek bennünket a további fejlődés útján! Ha eredményeinkben mérjük értékességünket, érdemességünket a világban, akkor teljesítményünk, maximalizmusunk megfoszt a jelen megélésétől, önmagunk megértésétől és elfogadásától. Meg kell engednünk magunknak, hogy „csak” jók legyünk! Elég jónak lenni…