FÉLELEM

Én nem félek semmitől! Engem nem a félelmeim irányítanak! Hányszor hallom ezeket a megszólalásokat, amikor megkérdezem: „Mitől félsz?”

Hajlamosak vagyunk kivetíteni félelmünk irányát másokra, pedig a valódi félelem belül van. Magunktól félünk a legjobban.

Sokarcú félelem

A félelmeink, mint a szirének bűvös, ellenállhatatlan éneke, csalnak bennünket téves utakra, hogy ne találhassunk valós önmagunkra. Sokarcú félelmünk a legnagyobb és leghatalmasabb seb, amely hatással van ránk, az életünk minden területére: a házasságunkra, karrierünkre, családunkra, egészségünkre.
Félünk azt mondani, hogy nem tudom. Félünk nem azonnal cselekedni, félünk attól, hogy alkalmatlanok vagyunk valamire. Félünk, hogy hatalmunk nélkül senkik vagyunk és ez kiderül. Félünk, hogy származásunk miatt megítélnek, elhagynak, elutasítanak. Félünk, hogy egyedül maradunk…
A félelem mézes dala, mint a mindentudás ábrándja, olyan válaszokat fogalmaztat meg velünk, ami által lebecsüljük környezetünket, rágalmazzuk, hibáztatjuk párunkat, munkavállalóinkat, szüleinket, barátainkat, a rendszert. Előítélettel közelítünk helyzetekhez, emberekhez. Hatalmunkkal visszaélünk, hogy félelmeinket palástoljuk. Bezárt világunkban, manipulálható emberek sorában rabokká válunk, akik a végén még hálásak is, hogy „megmentették” őket.

Ebből fakad, hogy másoknak megfelelve, külső megerősítésekből rakjuk össze önérzetünket, akadályozzuk magunkat, instabillá válunk és törékennyé.

A kettősség feszültsége

Vágyunk rá, hogy jók lehessünk, elfogadjanak, mégis ez az, aminek nem adunk teret. A bezárt állapot nem engedi, hogy megéljük: „Elég jó vagyok!” és ezáltal másoknak sem adunk lehetőséget. Bezár bennünket és megakadályoz a kiteljesedésben.

Kettősséget érzünk: szorongunk, de ez így biztonságos. Életünk nem hasonlít ránk, érezzük, valami nem jó, de mégis azzá akarunk válni, akik nem vagyunk, hogy megfeleljünk. Egyszerre van az igen és a nem. Nem hozzuk meg tudatos döntésünket, hanem az első impulzus alapján, azt választjuk, ami pillanatnyilag csökkenti a kettősség feszültségét, ami ad egy kapaszkodót, egy menekülési irányt és a megoldás illúzióját. 

Amíg a járt utat nem hagyjuk el, mindig irányíthatóak leszünk.

Szeretni magunkat

A cél, hogy elfogadjuk magunkat és megértsük, kik vagyunk. Ha ennek felelünk meg és nem a külvilágnak, akkor van lehetőségünk a falakat lerombolni és élni! Szeretni magunkat, adni, kiteljesedni, mindezt úgy, hogy nem ítélkezünk magunk felett sem.

A szembenézés fájdalmas, de annyi csoda van bennünk, amit nem láthatunk, ha nem harsogjuk túl félelmeinket, ha nem kötjük magunkat saját árbocunkhoz, hogy biztonságban legyünk és ne engedjünk a csábításnak.