Cinkostárs

A leggyakrabban szüleinket okoljuk, amiért olyanok lettünk, amilyenek. De arról megfeledkezünk, hogy általuk épített játszóterén, mi is játszótársaik voltunk és talán most is vagyunk.
Nem kenhetünk mindent a szüleinkre. Ha mi nem állunk bele és nem leszünk „cinkostársak”, nem jöhet létre a játszma. Játszmához minimum két ember kell. A saját felelősségünk felismerése elengedhetetlen a szabadulásunkhoz.

Persze, itt a kérdés: De mit tehet egy kisgyermek, aki még nem érti a helyzetet, aki kiszolgáltatott gondviselőinek, akinek a szülők jelentik a biztonságot, akiknek mindent meg is tesz, hogy szeressék?
Cinkostárs lesz és beleáll a játékba.
Az itt megtanult viselkedésminták, védelmi mechanizmusok felnőtt korára szinte észrevétlenül, működése részévé válnak és később, megkeresi hozzá a felnőtt játszótársat is.

A mi felelősségünk, hogy benne maradunk és a könnyebb, megszokott, jól begyakorolt, de a rabságban tartó utat választjuk, vagy a nehezebb ajánlatot fogadjuk el és változtatunk.
Jó látni és megtapasztalni, hogy sokan beleállnak és erőfeszítéseket tesznek, veszteségeket (kapcsolati, egzisztenciális) vállalnak, hogy megtegyék az első lépéseket önmaguk felszabadítása érdekében. Látok összeomlásokat, amikor bántalmazással, elutasítással, elhagyással, szigorú alárendeléssel, vagy az egész szörnyű múltjával néz szembe valaki, majd elindul a gyógyulás útján és a saját erejét kezdi használni. Hálás vagyok, amikor részese lehetek egy újjászületésnek, életminőség változásnak.

„A valóság a lélek, az illúzió a világ. Rettenetes, hogy mi fordítva élünk. Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb, és „tényszerűbb”. Holott csak formája a rugalmas léleknek, mint pohár víznek a pohár.” – Pilinszky János