Sok cipőt felpróbáltam

„Ez már örökké így marad! Hiába teszek meg mindent, nem változik semmi! „

Hányszor gondoljuk azt, hogy befektetett munkánknak, tanulásunknak semmi értelme nem volt, csak elteltek az évek, és nem térült meg, nem haladtunk, maradtunk ott, ahol elkezdtük.
Az önmagunkba fektetett munka, soha nem felesleges!

Gyakran váltottam, több szakmám van és folyamatos hullámvasúton ültem emiatt. Olyan volt, mintha választottam volna magamnak egy cipőt, amit aztán kinőtem szezon végén.
Ez egy idő után megborított, mert azt vettem észre, hogy cserélem a cipőket, mert semmi nem állja meg a helyét a lábamon, hiába ápoltam, tisztogattam, húztam sámfára, hogy tartása megmaradjon. Ahogy újabb és újabb cipő került a szekrényembe, úgy egyre több végzettséget igazoló oklevél a fiókomba. Nem okoztak örömet, nem hozták meg azt az érzést, amit elképzeltem. Nem ismertem a vágyott érzést, de tudtam, hogy nem az, ami megjelent a tömött fiók láttán.
Elégedetlen voltam, magammal. Elégedetlen, mert a befektetett munkám, mire megtérült volna (ezt gondoltam), elfogyott a tér előttem. Mást akartam, máshogy, kerestem valamit, amiről nem tudtam, hogy mi. Sok cipőt felpróbáltam, megtanultam bennük járni, de egy idő után szorított és akkor levettem. Szégyelltem magam, hogy nem tudok elköteleződni egyik mellett sem.
Akkor még nem állt össze a kép, de most már tudom, hogy valójában Magamat kerestem.
Levetett cipőim pedig az elköteleződésemet mutatják az emberek támogatása iránt. Mert valójában minden levetett cipőmbe emberi életekben jártam, támogattam azokat különféle minőségben, életkorban, adott tudatossági szinten. Megismerve az emberi működés széles spektrumát, kicsi gyermektől a halálig. Sok idő telt el, hogy összeállt a kirakó, hogy stabilizálódtam és rátaláltam a saját cipőmre. Elfogadtam, hogy a sok cipő kipróbálása nélkül, nem találtam volna meg azt, ami az enyém, amit már nem akarok levetni és a többi közé betenni.  Hogy tudjak segíteni, nem adhattam fel, pedig minden cipő levétele egy kishalál volt számomra, de megtanított becsülni az életet.

Beszélgessünk!

Azok, akik eljönnek hozzám, többségében ösztönösen teszik. Ahogy mondani szoktam, ösztönösen gyógyulni akarnak azáltal, hogy keresik valós énjüket.  Azt érzik, hogy kell egy kertész a kertjükben, aki segít meghatározni a növényeket, kiválogatni a gyomot és egy karóval megtámasztani azt, ami elgyengült.
Meg kell járnunk az utakat, ki kell gyomlálni életünk kertjét, amivel nem fogunk végezni, de megtanuljuk kezelni és uralni, ahogy életünket is. 
Merjünk örök tanulók maradni, mert a befektetett munkánk gyümölcse folyamatosan érik be és ad energiát a változáshoz és szintenként a megérkezéshez.