Fehér Zsuzsa Coach | fzs@colourcoaching.hu | Hírlevél
„…ha valaki szeret, bölcsesség nélkül, az nem szeretet.”
Nem tudtam, kit hoztam a világra, de abban biztos voltam, hogy közelebb áll hozzám mindennél és mindenkinél, amit valaha is megéltem. Tudtam, hogy az érzés nem fog változni 30 év múlva sem, a kép lehet rosszabb és javulhat is menet közben, de a lényeg ugyan az marad. Nem tudtam, mi jó neki, hogy álljak hozzá, nem kaptam használati utasítást, mint egy porszívóhoz, csak az ösztöneimben bízhattam. Az apró életben, ott rejlett a jelleme, a sorsa, amiről fogalmam sem volt. Néha jött természetesen és könnyedén, mit, hogyan csináljak, néha pedig kétségbeesetten és magányosan hoztam döntést. Nem volt látványos, sem rendkívüli, nem regéltek róla, csak én tudtam.
Kétszer volt életemben ilyen helyzet, amikor a lányaimat világra hoztam.
Sok év elteltével is van olyan pillanat, mintha mindent tudnék róluk, időnként pedig azt érzem, hogy semmit.
Ha egy anyának van türelme, ereje, kellő bölcsessége, ami a szeretetéből és bizalmából táplálkozik, akkor gyermekeit a megfelelő útra tereli. Ily módon, egy jobb, könnyedebb életet tud megalapozni gyermekeinek, akik majd belső erejükben bízva, önmagukba vetett hittel, másképp fogadják a nehézségeket. Mert ugye, nem mindegy, hogy valaki, úgy esik le a lóról, mint egy krumpliszsák, vagy tigrisbukfenccel kigurulja a zuhanást.
Sajnos van, ahol az anyától ez nem adatik meg, és a gyermekei sorsát súlyos próbatételek kísérik. Ha nincs nyugalom, bölcsesség, tiszta szeretet, ott a gyermekben nincs biztonságérzet és önbizalom sem. Mekkora hátránnyal indul így egy gyermek sorsának beteljesítésére!
De hát, amit kapunk szüleinktől, az válik természetessé. Az megy a bőrünk alá, annak megfelelően éljük, vagy túléljük életünk nagy részét és adjuk tovább gyermekeinknek.
Anyaként, jóakaratunkkal is tudunk akadályokat állítani gyermekeink elé.
Hiába gondoltam én is, hogy a legjobbat teszem, rengeteg dolgot rosszul csináltam. Mikor az Anyai sorsomat kezdtem élni, azt hittem elengedtem a figyelem, az elfogadás, elismerés iránti vágyamat, ami nekem fontos volt, amiért akár erőmön felül, hegyeket is megmozgattam. De mivel a bőröm alatt is ez volt, a gyermekeimet pont ennek megélésében támogattam. Erősítettem bennük viselkedésemmel, személyes példámmal azt, hogy ők is tegyenek meg mindent azért, hogy szerethetőek és elfogadottak legyenek mások által.
Nem jól szerettem őket.
Most már tudom, hogyan adhatok nekik őszinte, tiszta szeretetet.
Támogatom őket abban a szemléletben, hogy a legnagyobb elismerés, ha magukat elismerik.
Elég az, ha maguknak tetszik, amit csinálnak és talán még pár embernek, a többi nem számít.
Azt kell tudniuk, kik ők, miért élnek.
Ne azért küzdjenek, hogy mások elvárásainak megfeleljenek.
Stabilitásuk alapja a hit.
Saját belső harcaikat megharcolva erősödnek.
Vállalják magukért és tetteikért a felelősséget.
Ehhez nekem is be kellett látnom, nem jól szerettem őket és felvállalva magam, változtatni. Nem mondom, hogy egyszerű volt a felvállalás, remegett a lábam, alig bírtam el testem terhét, amire még rárakódott a felelősségem ólom súlya. Bocsánatot kértem tőlük, teret adtam és minden nap teret adok a visszajelzésüknek.
Nehéz volt vakságomból felébredni és belátni, hogy rögeszmékért, állandó elismerésért való küzdelemben, megfelelésben élni, nem béke. A külső csaták sora kimeríthetetlen, addig tartanak, amíg önmagunkkal békét nem kötünk. Több embert megsebzünk, bántunk, amíg meg nem látjuk magunkban a legnagyobb ellenfelet.
Végre megértettem, hogy segíthetek gyermekeimnek és magamnak is új sorsot írni. Ami természetesen tele van és tele lesz küzdelemmel, ahogy a tűznek is nemcsak fénye, hanem fullasztó füstje is van, de nem mással való harc lesz, hanem önmagunkkal.
Nincs használati kézikönyv egy anya kezében sem, hogy álljon gyermekeihez. Amit megtehetünk, hogy magunkat az önismeret útjára állítjuk. Gyermekként leválunk szüleinkről és felnőtt módjára vállaljuk a felelősséget tetteinkért és azért, hogy anyák vagyunk.
„a bölcs, hanem szeret nem bölcs – s ha valaki szeret, bölcsesség nélkül, az nem szeretet.”
Hamvas Béla