Törékeny erő

Kérte, hogy segítsek, mert azt érzi, nem ura az életének. Azt éreztem, hogy tartom a szakadék felett, szorítom a kezét, már fehérek az ujjaim, kiáltom ezer nyelven, hogy ő is kapaszkodjon, mert így nem tudom tartani. De mintha a szél vissza fújná hangomat, és akinek szól, meg sem hallja. Csak azt kiabálja: „Fáj, ahogy szorítasz!” Belém hasít a fájdalom, érzem, hogy csúszik a kezem….

Most, hogy növekvő távolságból nézek vissza a történetre, számomra bonyolult szomorúságot idéz fel a pillanat. Egyrészről jelenlét és támogatás, másrészről távollét, és elengedés. Az élet és a tompa túlélés ötvözete.

Elgondolkodtató számomra, hogy a sok elakadás az élet színpadán nem engedi átírni a darabot, nem enged megérkezni abba a bizalomba, ahol nem a félelem és a tériszony a rendező.