Megbocsátás

Sokszor fájdalmat okozunk egymásnak és ezt nem vállaljuk fel, csak magyarázkodunk, nem akarunk szembesülni hibáinkkal és nem látjuk, hogy ezzel még több fájdalmat okozunk magunknak és másoknak is.

Ami a fájdalmat feloldja, a megbocsátás önmagunk és mások számára.

Megbocsátás mindenkinek mást jelent. Lehet, hogy valakinek elég egy szó, van, akinek egész éjszakán átívelő beszélgetés, vagy elégtétel kell azért, amiért megbántották. De van, akinek az is elég, ha kidobja, szétszakítja azt az inget, ami a sértettségére, megalázottságára emlékezteti…

A megbocsátás valójában nem a cselekedeteink függvénye.

A megbocsátás azt jelenti, hogy el tudjuk engedni a bennünk felgyűlt haragot, ellenszenvet, amit a másik viselkedése váltott ki belőlünk. Véget vetünk a bosszúvágyunknak és elengedjük a fantáziánk által forgatott, több részes filmet, hogy „mi lett volna, ha…!”.

Nem ragaszkodva rossz érzéseinkhez, elengedjük őket, mint ahogy elszáll a selyemsál a nyakunkból, amit a szél kibogozott és örökre elvisz. Persze, nem ennyire könnyed, ha ezer csomó köti a sálat…

Sokan cipelik magukkal a sérelmeket, szinte görcsösen ragaszkodnak haragjukhoz, vagy ahhoz az attitűdhöz, hogy „megbocsátok, de nem felejtek!”

Én sem tudtam sokáig bizonyos dolgokat megbocsátani pl.: szüleimnek, de az egyedül nekem volt pusztító érzés. Bizonyos helyzetekben – amelyeket hasonló dinamika jellemzett, mint a valós élmény – kizökkentem vélt stabilitásomból, a belső egyensúlyomból és a harag, a sértődöttség, mint egy lián kúszott rám és kapaszkodott belém, egyre hatalmasabb befolyást gyakorolva érzéseimre, viselkedésemre.

A harag a gyengeségemből fakadt. A leggyengébb részemet érte „támadás”, ami nem volt megdolgozva, ami még nem volt képes felülemelkedni a bántáson. Azért fájt annyira. Ahol már megerősödtem, ott már nem gyúlt harag a lelkemben és nem volt mit megbocsátani, hisz tudtam, hogy nem rólam szól, amit kaptam, hanem róluk, akik tudattalanul bántottak engem.

Nem az a lényeg, hogy mit teszünk a másikkal, vagy ellene, hanem magunkban ezt, hogy intézzük el?

Mert ha bántanak, az nekem fáj, bennem fáj, én érzem magam meggyötörve, az én gyenge pontom… Bármit teszek, a másik a tetteit akkor is elkövette és ha úgy van, még meg is fogja ismételni egészen addig, amíg ő maga rá nem jön, öntudatára nem ébred mit művel másokkal és meg nem jelenik a bűntudat érzése az életében. (Megjegyzem, ahogy a megbocsátás, úgy a bűnbánat is lehet ezer féle, csendes, elvonuló, nyilvános, hangos…)

A megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfogadjuk a bántalmazót, mindent elnézünk neki és jelentéktelenné tesszük, alábecsüljük sérelmeinket. De nem jelenti feltétlenül a kibékülést sem.