Indulás kényszer nélkül

Sokszor az az érzésem, hogy egy utazót látok a távolból, amikor önmagamat szemlélem. Egy olyan utazót, aki nem tervez előre, nem határoz meg időpontot az indulásra, és jegyet sem foglal az útra. Nem tudja, hol talál majd szállást, és még csak össze sem készíti a bőröndjét. Valami belső késztetés vezérli, és az utazás elkerülhetetlen számára. 

Az elmúlt év olyan volt számomra, mintha egy gyorsvonaton ültem volna – egy szerelvényen, amely egyetlen állomáson sem áll meg, így nem tudtam róla leszállni sem. Lehet, hogy néhányan úgy gondoljátok, egyszerűen meghúzhattam volna a vészféket, hogy megállítsam a vonatot.  És valóban, a lehetőség az én kezemben volt, de túl sokan utaztak ezen a vonaton ahhoz, hogy kegyetlenség nélkül megállíthattam volna.

Ezért a fokozatos lassulás tűnt a legjobb megoldásnak, ami bár több időt vett igénybe, és sok esetben bizonytalanságot teremtett, de végül senkiben nem okoz sérülést, és a haladás sem torpan meg egészen.

Utazásom során sorsok integettek felém, emberi kapcsolatok villantak fel előttem, mintha egy mozi vásznán peregtek volna a történetek: reményteljes epizódokkal vagy éppen kétségbeesett pillanatokkal, amelyek rejtett üzeneteket próbáltak közvetíteni a süket közegüknek.

Megérintettek azok a türelmes és szomorú tekintetek, amelyek a múlt emlékeitől búcsúztak, mindeközben meglátták azt is, hogy előttük az út nyitott, nincs lezárva, eltorlaszolva, nincs az életük drótkerítéssel lehatárolva, bár sokáig úgy érezték.

Időnként azon is elgondolkodtam, hogy a sok változás, az állandó átalakulás nem teszi-e végül összefüggéstelenné, kuszává a munkát, amit együtt végzünk?

De kételyeim ellenére azonban mindig eszembe jut, hogy mindennek célja van: minden egyes lépés annak érdekében történik, hogy mindenki megtalálja a saját hangját, hogy kihozza magából a legjobbat, és ezáltal megalkossa a saját értékrendjét, megértse és megfogalmazza a határait, és képes legyen ezeket rugalmasan kezelni. Ehhez pedig szükség van a változásra, az átalakulásra és a fejlődésre.

Év végén mindig úgy érzem, hogy a vonatom végre megáll. Ilyenkor leszállok és leülök a sínekre, képzeletben rágyújtok. Miközben egy-két cigarettát elszívok, elmerengek és várom, hogy az út során hiányzó részletek a helyükre kerüljenek, az összefüggések megvilágosodjanak.

Amikor aztán újra érzem magamban az életkedvet, a világ iránti kíváncsiságot, a szabadság ígéretét, visszaszállok a vonatra. A hiányzó részeket tudatosítva már több vagyok, mint amikor leszálltam. És ez segít majd a jövőben egyensúlyt teremteni a biztonság és a végtelen, a meghittség és a veszélyes lehetőségek között.

Ösztönösen elköszönök a megszokott, biztonságosnak tűnő világomtól, hogy reggel, amikor eljön az indulás ideje, elinduljak.  Bár nem tudom pontosan hova visz az út és nem azért megyek, mert muszáj, hanem a maradás már nem adja meg a fejlődés lehetőségét.

Boldog új esztendőt és jó utat kívánok minden utazónak 2025-ben is!